Színészként is, mint vendégművész láthattuk őt a szabolcsi megyeszékhelyen a Don Carlos címszerepében, ez volt az egyik utolsó színészi feladata, munkásságában ugyanis már a rendezés került fókuszba. Országszerte elismert előadások fémjelzik rendezői pályáját, a Móricz Zsigmond Színházban a Macbeth, a Szaffi, az Édes Charity, a Közellenség, az Idétlen időkig, a Jó estét nyár, jó estét szerelem, a Ma este megbukunk, a Kapj el, ha tudsz, a Don Juan, és az Alul semmi fűződik a nevéhez, Shakespeare klasszikusa a tizenegyedik nyíregyházi rendezése. Kováts Dénes interjúja.

A Rómeó és Júlia ugye nem a hattyúdalod Nyíregyházán?
Annyira nem látok előre, hogy pontos választ tudnék adni a kérdésedre, de a következő évadban biztosan nem rendezek itt. Persze remélem, hogy a jövőben adódik majd rá alkalom, mert mégiscsak hat évet töltöttem el a teátrumban művészeti vezetőként. Azt megelőzőleg is előfordultam itt vendégként: színészként a Don Carlosban, utána jött első nyíregyházi rendezésem, a Macbeth. Ha ezeket is belevesszük, akkor elmondható: hosszú időintervallumot, sok évet, évadot ölel fel az a – pályámat nagyon meghatározó – időszak, amit a Móricz Zsigmond Színházban megéltem. Az életkoromhoz viszonyítva is életem jelentős százalékát. Ebből fakadóan, habár most másfelé visz az utam, nagyon bízom benne, hogy ahogy fogalmaztál, a Rómeó és Júlia nem a hattyúdalom abban az értelem, hogy ténylegesen utoljára fordultam volna itt elő. De ez egyrészt nem csak rajtam múlik, másrészt a távoli jövőnek a kérdése.

A Macbeth próbáján (balról) Gyuris Tibor, László Lili, Nagyidai Gergő, Rák Zoltán és Horváth Illés

Téged ismerve úgy gondolom, nem hagyományos Rómeó és Júlia készül. Mi a szándékod, víziód, milyen előadást várhatunk?
Modern közegben fogjuk megjeleníteni a shakespeare-i szöveget, tehát nem reneszánsz kosztümökben és nem a történet eredetileg megírt közegében és korában. Ez természetesen nem az első ilyen eset, hiszen a Rómeó és Júliának számtalan olyan színpadi feldolgozása volt, amelyik ezt a módszert választotta a megjelenítéshez. Az 1996-ban Baz Luhrnmann által rendezett film, a Romeo + Juliet nagyon híres, Leonardo DiCaprioval és Claire Danessel, Leonardo tulajdonképpen ezzel az alakításával tett szert igazi világhírre. Luhrnmann nagyon különleges, modern világot teremtett a történetnek, a Los Angeles-i helyszínen nem kardokkal, hanem lőfegyverekkel harcoltak, autós üldözésekkel megspékelve. A mai világba helyezés nem csak esztétikai döntés, hanem egy kulcs ahhoz, hogy közel kerüljön a mai, és főleg a mai fiatal nézőkhöz. Napjainkban nagyon nehéz a klasszikus szöveget befogadni. Nemes egyszerűséggel azért, mert ma már képi kultúrában élünk. Annak idején, amikor ezek a színdarabok íródtak, tehát Shakespeare korában, nem használtak látványos díszleteket. Szinte üres színpadon adták elő ezeket a bonyolult költői szövegeket, ezért is vannak tele annyi leírással arra vonatkozólag, hogy mit látunk, hol vagyunk, mit képzeljenek el a nézők, hiszen az ő fantáziájukra volt bízva a körítés. A színháztudomány szókulisszának nevezi ezt a jelenséget.

Na, de azóta nagyon megváltozott a világ, az élet, és teljesen mások a technikai feltételei egy színházi előadásnak. Ebből fakadóan nagyon sok esetben nincs szükség ezekre a hosszadalmas körülírásokra. Erre már a példányszerkesztésnél is igyekeztem odafigyelni: ahol nem szükséges még két kört beletenni a monológba, ott lehetett rövidíteni azért, hogy megtartsuk a néző figyelmét, ne veszítse el türelmét, vagy egyszerűen ne tévedjen el ezekben a költői képekben.

Természetesen nagyon sok olyan kulturális utalás is van a szövegben, ami egy korabeli néző, vagy későbbi olvasó számára evidenciaként hatott, egyszerűen hozzá tartozott az általános ismereteihez. Ezek a mai néző számára idegenebbül hatnak, nem reflexszerűen ért meg egy-egy allegóriát vagy mitológiai hasonlatot. Ügyelni kell tehát, hogy a szöveg interpretálása élvezhetővé tegye az előadást. Ez nálam mindig elsődleges cél. Olyan környezetet, olyan látvány- és hangzásvilágot, olyan értelmezést kell adni ennek a régi színdarabnak, amely klasszikussága mellett semmit sem veszít a fiatalosságából, lendületéből, energiájából és végzetességéből. A történet maga a mai napig elementáris, nem véletlenül. Érdekessége, hogy nem Shakespeare találta ki, hanem ő is, mint jó témaválasztó találta valahol az olvasmányélményei között. Rájött, hogy ez egy olyan sztori, amit jól ki lehet bontani. Most mi is ezt csináljuk az ő szövegével. Tovább éltetjük a történetet, ami önmagában abszolút konvertálható mai környezetre, az érzések a ma emberének érzései is lehetnek, magának a történetnek a felszíni alakulása, az akció, a krimi, a szerelem, a szenvedély, a gyilkosság, a megbánás és a megváltás része is mind-mind átélhető. Ezek olyan fordulatok a cselekményben, amelyek, akár csak egy hollywoodi forgatókönyv, tökéletesen izgalmasak és élők. Mindez azzal a nagyon rétegzett irodalommal, amelyben Shakespeare alkotott.

Varró Dani fordítását választottad. Azért, hogy a mai fiatalokhoz is érthetőbben szóljon, frissebb legyen?
Igen, abszolút mértékben. Varró Dani elképesztő virtuózitással bíró magyar költő, aki nagyon-nagyon szellemesen és frappánsan bánik a szavakkal. Ha mondhatom így, Dani a magyar nyelv zsonglőrje, artistája, akinek a szövege egyrészt friss, és segíti az érthetőséget, másrészt nagyon-nagyon szellemes. Ad a shakespeare-i szövegnek egy olyan réteget, amely jól használja ki a magyar nyelv választékosságát, szarkazmusát és humorát. Kiváló fordítás az övé, és örülök, hogy ezt választottuk.

A honlapodon írod: munkáimban legfontosabb számomra az ember lelkivilágának, érzéseinek őszinte feltárása. Számodra mi a Rómeó és Júlia lényege, mondanivalója? Mit szeretnél megmutatni?
Mindig nagyon nehéz egy ekkora történetet egy mondatra, vagy egy üzenetre, egy megfejtésre redukálni. De ha lebontom a legapróbb építőkövéig: a Rómeó és Júlia a szerelem és a halál dualizmusáról szól. Arról, hogy vannak fiatalok, akik halálosan – nem véletlen egyébként ez a szófordulat, és milyen érdekes, véletlenül mondtam – egymásba szeretnek. Ők tényleg halálosan szerelmesek egymásba. Szerintem nem követek el nagy spoilert, ha elárulom, igen, halál a vége ennek a történetnek. Engem leginkább az foglalkoztat, miért alakul így, miért van, hogy ez a két dolog (szerelem és halál) ilyen módon összekapcsolódik az életükben, s miért történik velük, ami történik. Ez a két ártatlan, csodálatos fiatal ember, akik őszinték, nyíltszívűek, szépek, a szerelmet, az élet legmagasabb rendű megnyilvánulását, két ellenséges család sarjaiként kell átélniük, noha a szerelmük lehetne a béke eszköze is. Éppen ezért azt is vizsgálni szeretném, hogy ez miért nem sikerül, s miért olyan következményekkel jár, amilyenekkel.

Rómeó (Kerék Benjámin) és Júlia (Mosolygó Sára)

Két fiatal színész a két főszereplő. Rómeó, azaz Kerék Benjámin már ismert a közönségünk előtt, Júliát, azaz. Mosolygó Sárit a Kartonpapában láthatták. Mi volt a szempont, mi motivált a főszereplők kiválasztásában?
Benit az előző évadban szerződtettük. A Pesti Magyar Színiakadémián volt növendék, onnan ismertem, láttam vizsgákban. Ha jól emlékszem, jelentkezett, de elsőre nem vették fel az egyetemre, így megkérdeztem tőle, van-e kedve belekóstolni, milyen egy vidéki társulatnál, azaz a Móricz Zsigmond Színházban eltölteni egy évadot. Több szerepet is eljátszott, nagyon bevált, megszerettük őt. Egyik szemünk sírt, a másik nevetett, amikor felvették az egyetemre. Az manapság elengedhetetlen feltétele egy színészi karriernek, hogy az embernek meglegyen a felsőfokú végzettsége. De végül csak összejött a kecske és káposzta állapot: amikor végzett, akkor pont olyan helyzet alakult itt, hogy volt egy státuszunk, amit fel tudtunk kínálni neki, ő pedig örömmel elfogadta. Amikor egy fiatal titánt leszerződtet egy színház, akkor adja magát, hogy kapjon lehetőséget megmutatni oroszlánkörmeit, meg kell terhelni rögtön egy olyan feladattal, amiben kibontakozhat.

Benjámin azt mondta nekem, hogy óriási örömmel jött vissza Nyíregyházára, mert nagyon szívéhez nőtt ez a társulat, s az itt zajló munka. Maugliként főszerepben debütált, s láthattuk a Ne most, drágámban is.
A Rómeó lesz szerintem az ő igazán mély integrálódása a társulatba, mert az a színész, aki egy ilyen volumenű szerepet el tud játszani, az letette a névjegyét az asztalra. Akkor lehet azt mondani: na, megérkeztél. Szóval azt gondolom, számára ez nagyon jó lehetőség, és remélem, élni tud vele.

Gondolom, Mosolygó Sárival is hasonló a helyzet.
Őt sok néző ismerheti a Most vagy soha! című filmből, mondhatjuk, hogy országos ismertségnek örvend. Engem a színészi teljesítményén túl nagyon megragadott az ő személye és lénye. Annak idején, mielőtt a döntést meghoztuk, hogy őt hívjuk meg erre a szerepre, sok interjút hallgattam, néztem, olvastam vele, róla. Nagyon értelmes és jó szellemű lánynak tartom amellett, hogy nagyon szép, érzékeny és tehetséges. Mindezek a tulajdonságok jól jönnek Júlia megformálásához. Júlia nagyon érett szerep, annak ellenére, hogy Shakespeare szerint gyermekien fiatal, 14 éves. De akkoriban az életkorok még mást jelentettek, mint manapság. Ezek a fiúk és lányok, akik a Rómeó és Júlia főszereplői, papíron tizenévesek. Ehhez képest olyan mondatokat mondanak, és olyan dolgok történnek velük, amelyek a 21. században csak érettebb, felnőttebb emberekkel, hiszen változik a világ. A lényeg: Sári személye több szempontból is kompatibilis Júliával. Júlia nagyon komoly döntéseket kell meghozzon, és nagyon hirtelen kell felnőtté váljon. Ez a színdarab három nap alatt zajlik le, három nap alatt fordul meg körülötte is a világ. Egy törékenyebb, sodródó személyiség ezt nem tudná megragadni. Júlia pedig megragadja és arra is képes, hogy ellentmondjon, ellenszegüljön a sorsának és ne lépjen a számára mások által kijelölt útra. Nagyon érett, felnőtt, különleges szerep, szerintem ehhez passzol Sári személye.

Színészként a Don Carlos volt az egyik utolsó szereped, utána váltottál át teljes gőzzel a rendezői pályára. Jól emlékszem?
Így van. Az első rendezésem 2016-ban történt, azt követően volt még, ha jól emlékszem, kettő évad, amikor színészként még színpadra léptem, azaz amikor a két hivatás egymás mellett futott. Érdekes a számmisztika a tízes jegyében: 2006-ban diplomáztam, 2016-ban kezdtem el rendezni, most 2026-ot írunk, s itt van egy olyan fordulópont, hogy innentől kezdve már több időt töltöttem a pályán rendezőként, mint azt megelőzőleg színészként.

Don Carlosként Kosik Anitával

Országszerte sokat rendeztél, kifejezetten sikeres előadásokat. Most viszont stratégiai igazgató lettél a Thália Színházban. Ez azzal jár, hogy kevesebb időd jut majd rendezésre, és szakmai pályád egy újabb korszaka következik?
Abszolút mértékben ezt jelenti. A következő évadra már meglévő felkéréseimet vissza is mondtam akkor, amikor megtudtam, hogy egy ilyen nagyszerű pozícióban kezdhetek dolgozni Budapesten, a Thália Színházban. A Tháliában fogok ugyan rendezni egyet a következő évadban, de azt leszámítva a rendezői pályámat takaréklángra veszem, egy évadon át legalábbis. Nem azt jelenti, hogy elfújom ezt a lángot, egyszerűen csak annyit, hogy egy olyan komplex és felelősségteljes munkakörbe kerültem, hogy úgy döntöttem, bár rendezőként nagyon megtisztelő felkéréseket kaptam a következő évadra különböző színházaktól, mégis akkor vagyok nyugodt, hogyha új feladatomnak teljes koncentrációval és időráfordítással tudok megfelelni. Tehát a következő évem elsősorban erről az új pozícióról és a Thália Színházról fog szólni. Aztán, hogy a későbbiekben hogy tudok ezzel sáfárkodni, majd meglátjuk.

A kívülálló számára váratlan volt a gyors távozásod. De gondolom összefügg azzal, hogy már decemberben munkába kellett állnod a Tháliában.
Igen, tulajdonképpen így történt.

Mit jelent a stratégiai igazgatói szerepkör? A bejelentéskor Kálomista Gábor ügyvezető igazgató úgy fogalmazott: „A Thália Színház az elmúlt tizenhárom év alatt Budapest egyik vezető, prémium minőségű színháza lett, azonban nem szabad belekényelmesednünk a jelenlegi helyzetünkbe, új utakat kell keresnünk. Meg kell találnunk azt, hogyan lehetünk még sikeresebbek és még erősebbek… Ehhez új stratégiai tervezésre, hosszútávú vízióra van szükség… Horváth Illés feladata nem kisebb, mint a Thália Színház hosszútávú életének megtervezése és kivitelezése.”
Valóban nagyon összetett feladatkör, amelynek több olyan szegmense is van, amit most tanulok, menet közben. Tehát nem akarom eltagadni, hogy egy olyan szerepkörben kaptam bizalmat, amelyben nem feltétlen volt sokéves gyakorlatom. A művészeti vezetésben igen, nagyon sokat tanultam Nyíregyházán. De a mostani egy kibővített feladatkör. Ennek egyrészt megvannak a materiális részei, hozzám tartoznak az üzemszerű színházcsinálás olyan szegmensei is, amelyek művészeti vezetőként nem feltétlenül tartoztak a hatáskörömbe. A másik része, hogy valóban cél a Tháliában, hogy egy picit formáljuk a színház arculatát, repertoárját. Ami nem azt jelenti, hogy az ellenkező irányba kellene indulni, hiszen a színháznak rengeteg értéke és óriási sikerei vannak, olyan előadásokkal, amelyek 10-13 éve szerepelnek a repertoáron, elképesztő sikerszériákat mennek. Nagyon komoly, prémium minőségű szórakoztató színház a Thália, az egyik legnagyobb budapesti színház, elképesztő adottságokkal. Olyan színészlegendákkal a társulatában, mint, csak néhány nevet kiragadva: Molnár Piroska, Szervét Tibor, Görög László, Szabó Győző, de a fiatalabb korosztályból is nagy tehetségű színészek vannak jelen. Komoly társulat, fantasztikus dolgozógárdával a háttérben. Fontos és jó meglátás Gábortól, hogy résen akar lenn, nem kíván hátradőlni, mondván, az intézmény megy magától, hanem figyelemmel akarja követni az új trendeket, s ha szükség van vérfrissítésre, fiatalításra, az történjen meg. Egy korszerű színházat szeretne a magyar és nemzetközi színházi palettán. Ez egy felvilágosult és jó vezetői magatartás, ehhez kért fel partnernek, amit nagy örömmel vállaltam el.

Nyilván a két nagyon sikeres rendezésed is közrejátszott: a Hisztéria és az Utolsó vacsora. Ugye?
Igen. Két előadást tudtam ott rendezni, az egyiket a Télikertben, a másikat a Nagyszínpadon, tehát ilyen értelemben nem az utcáról jövök, már közel két esztendős szakmai ismeretség előzte meg ezt a felkérést. Ezek szerint úgy ítélték meg, hogy mindkét munka jól sikerült, és kedvük van velem dolgozni hosszabb távon is.

Pillanatkép az Alul semmi előadásból

Ez nyilvánvalóan komoly szakmai kihívás a számodra. Persze a kihívások viszik előre az embert, bármilyen területen is dolgozik.
Hogyne. Határozottan más sajátosságai vannak egy ilyen nagy budapesti színháznak. Nem olyan bérletrendszerben dolgozunk, mint amit megszoktam itt a Móriczban is, elsősorban eladott jegyeket kell prezentálni estéről estére. Egy közel 600 fős nézőtérrel rendelkező nagyszínpad mellett, két másik játszóhelyet (Arizona Stúdió, Télikert) is kell üzemeltetni párhuzamosan. Az is része az újításoknak, hogy több bemutatót fogunk tartani ezentúl, mint eddig. Persze nagy kihívás ez, a feladat súlyát, mértékét és felelősségét is érzem, ezzel együtt nagyon boldogan csinálom. Egyelőre azt érzem, hogy tudok is vele haladni.

A munka mellett a tanulást sem hagytad abba, nem oly régen újabb diplomát szereztél. Ez passzol az új munkakörödhöz?
Nem feltétlenül szorosan, de kapcsolódik: mesterdiplomát szereztem színháztudomány szakon. Tehát igen, edukáltam magam az elmúlt években, amellett, hogy folyamatosan dolgoztam. Nem volt könnyű, hiszen sokat rendeztem, különböző városokban. De ha az új diploma eredményének is be lehet tudni, ami most történik velem, annyit mondhatok: megérte. Nem feltétlenül akarok itt megállni, szándékaim szerint ez a mesterdiploma egy lépcső volt, de mennék tovább.

Doktor Horváth Illésként köszönhetünk egyszer?
Nagyon szeretném. Amint egy kis lélegzethez jutok, szándékom szerint elkezdem a doktorit. De egyelőre az új feladataimra koncentrálok, s ahogy a rendezéseket, úgy minden mást háttérbe kellett szorítani. Ha már eléggé megvetettem a lábam, folytatom a tanulmányaimat is.

Sok sikert ehhez a munkádhoz, és remélem, látunk még téged Nyíregyházán rendezőként.
Úgy legyen.

Fotók: A Móricz Zsigmond Színház és a Thália Színház archívumából