Jómagam is hosszan sorolhatnám a számomra különösen elismerésre méltó alakításait, de mivel az összesre nincs elég hely e hasábokon, csupán néhányat említek meg: Ravn (A főfőnök), Herceg (Asszony asszonynak farkasa), Billy (A kripli), Victor Frankenstein (Frankenstein), Lele (Teljesen idegenek). Kováts Dénes interjúja.
Az idén négy bemutatód volt/lesz: a Delila, a Bolha a fülbe, A Szépség és a Szörnyeteg, és jön az Anconai szerelmesek. A mesedarabról korábban ezt mondtad: „A Szépség és a Szörnyeteg olyan előadás, amit várok, bár én leszek a Szörnyeteg. Nagyon régen játszottam mesét, a Nagyszínpadon talán soha.” Úgy sikerült, ahogy vártad, remélted, gondoltad?
A 2017/18-as évadban A Kék Pék volt az utolsó gyerekdarab, amiben játszottam. Tényleg régen volt… Visszakérdezek: mit értünk az úgy sikerült kifejezésen? Azt, amit én, vagy amit a közönség gondol róla, és hogy az bejött-e?
Vegyük sorra!
Végülis amit én gondoltam róla, az nagyjából összejött, sikerült egy jó, kompakt, ízléses előadást létrehozni, ami még a kicsiknél eggyel idősebb korosztálynak is izgalmas lehet. Örömteli, hogy a gyerekektől pozitív visszajelzések érkeznek, előadás közben csöndben vannak, nem zsizsegnek. Ha a színpadról lepillantok, akár csak periférikusan, és azt látom, hogy a nézők jobbra-balra dőlnek, mint a kalászok, akkor tudom, hogy unatkoznak. Itt pedig általában az a jellemző, hogy meredten néznek, olykor összesúgnak izgalmukban. Összességében tehát elégedett vagyok. Játék közben az, hogy mese, fel sem merül bennem, hiszen ez ugyanolyan fontos, életbevágó tétekkel operáló darab, mint a felnőtteknek szólók. A Nagyszínpadon nem játszottam még gyerekdarabot, most ennek is eljött az ideje. Kicsit szakaszosan játsszuk, kimaradt vagy 2-3 hónap, mostanában duplázunk. Fárasztó, intenzív előadás annak ellenére, hogy csupán bő egy óra.
Virág Lászlóként a Delilában
A maszkot nehéz viselni? Milyen mögüle beszélni?
Az volt a nehézsége, hogy amikor fölvettem, iszonyatosan mozgott, egy-egy gyorsabb mozdulatnál előrebukott. Borzalmas, amikor nem lehet beleengedni magam a játékba, mert arra kell figyelni, hogy ne essen le. Ha megtörténik, az eléggé illúzióromboló, és tulajdonképpen dramaturgiailag vége a darabnak... Végül hosszas harcok és ötletelések után rájöttünk a megoldásra: rápatentoltuk a köpenyemre, és gumival hozzáapplikáltuk. Nem tökéletes, de a plusz figyelem erősíti a jelenlétet. A maszktól nem látszik az arcom, úgyhogy a mimikám eltűnik teljesen… Kénytelen vagyok a többi eszközömet felerősíteni és használni.
A látvány oltárán egy kicsit fel kellett áldozni a színészi játékot?
Igen, de azért ez minimális áldozat. Kicsit tartottam attól, hogyan reagálnak majd a gyerekek a kinézetemre. De viszonylag hamar kiderül – bár az elején a félelmetességre erősítünk rá –, hogy egy kedves szörnyről van szó, nem pedig egy pszichopata fogva tartóról, így hamar barátságossá válik a figura, és jórészt elmúlik a félelem, ha volt is.
Túl vagyunk a Delilán, hosszú szünet után előveszitek egy-egy fellépés erejéig a Bolha a fülbe, a Legénybúcsú és a Ma este megbukunk előadásokat. A hosszú kihagyások – gondolom – megnehezítik a dolgotokat.
Ez a feladat, meg kell oldani. Nem is a szöveg visszaidézése a legnehezebb, eleget játszottuk már mindegyiket. Inkább arra kell figyelnünk – mondjuk, mint amikor Charlie újra és újra előadja a Jég dupla viszkivel című dalát, amit énekel vagy 30 éve –, hogy ha nem is új elemeket teszünk bele, de muszáj kicsit leporolni, felfrissíteni az éppen aktuális közönségnek. Ez a szakma egyik feladata és nehézsége, hogy bárhányszor játszunk egy előadást, mindig frissnek kell lennie, mintha akkor játszanánk először, hiába az a 100. előadás. Például a Legénybúcsú esetében is eltelt vagy három év a bemutató óta, valamelyest én is más ember lettem. Nem brutális változásokra gondolok, inkább kis rezdülésekre. Persze ilyen kihagyások után valamelyest a színészi biztonság is tud csorbulni, ezért nagyobb koncentráció kell és figyelem. Tartunk felújító próbákat, úgyhogy nem a semmiből indul a halálugrás.
Egyesek sokszor megnéznek egy-egy darabot, ezért kicsit mást, újat kell adnotok?
A poénok is fejlődnek. A Legénybúcsúban is előfordulnak olyan viccek, amelyek csak a mi előadásunkra jellemzőek, azok is épülgetnek, szépülgetnek.
A Teljesen idegenek?
Az aztán jó régen volt, ráadásul más kategória, mint a Legénybúcsú, vagy a Ma este megbukunk, alapvetően nem játszottunk belőle olyan sokat.
Frankensteinként a Nőstény Kreatúrával (Széles Zita)
Az Anconai szerelmesek próbái elkezdődtek, júniusban már több előadásra várjátok a közönséget. Kettőzve leszel Mészáros Árpád Zsolttal az egyik főszerepben, mint Tomao Nicomaco. Mit vársz a darabtól? Nyomaszt-e, hogy közel 20 éve óriási siker volt Nyíregyházán?
Engem ólomsúllyal nyom, mert nem biztos, hogy a régi Anconai szerelmesekkel fel lehet venni a versenyt. Helyesbítek: azzal az előadással fel lehet venni, de azzal a képpel, ami a nézők fejében él a húsz évvel ezelőtti élményeiről, azzal nem biztos. Ha megmutatnánk nekik felvételről a régi előadást, majd beültetnénk őket a miénkre, nem gondolom – bár még csak próbáljuk –, hogy a mienk rosszabb vagy jobb lenne. Más lesz. Aki többször látta annakidején Puskás Tivadarral és társaival, és az élményre emlékszik jobban, nem pedig a darabra, nos, azzal az élménnyel és jó érzéssel, amit ők akkor kaptak, nem egyszerű versenyezni. De biztos vagyok benne – és remélem –, ha befogadó állapotban, az újra nyitottan és fogékonyan ülnek be az előadásunkra, most is sok élményben lesz részük. Ha viszont kételyekkel, esetleg negatív várakozásokkal, hogy úgy sem lesz olyan, akkor kérdéses a végkimenetel. Most még nyomja a lelkemet ez a dolog, de tudom, majd szép lassan feloldódik bennem. Az, hogy kinek tetszik egy előadás, nyilván ízlés kérdése is.
Az Anconai nemcsak nekem kihívás, hanem azoknak is, akik benne voltak a régiben, csak most más szerepet játszanak. Ők ugyanis emlékeznek mindenre. Ez egy elég kötött anyag szerintem, nagyon mást nem érdemes belőle csinálnunk.
Mészáros Árpád Zsolttal váltjuk egymást. Gyűlölök kettőzve lenni, minden zsigerem utálja a helyzetet. Nem Árpi miatt. Általában a kettőzésnél akarva-akaratlanul kialakul egyfajta verseny, aminek semmi értelme. Ezért inkább segítjük egymást, hiszen több szem többet lát.
Mindemellett teljesen más karakterek vagytok, ez nehezítheti, mit vegyen át egyikőtök a másik megoldásaiból, poénjaiból, színpadi viselkedéséből. Hiszen nem ikrekről van szó.
Nehéz helyzet. Árpi több mint tíz évvel idősebb nálam, sokkal jobban beleillik a szerep életkorába. Aki most a mesében a Szépség, a szerelmem volt (Kiss Eszter Júlia), az Anconaiban a lányom lesz. Amit tudok, beleteszek a szerepbe, aztán meglátjuk, mi sül ki belőle. A hasonlítgatást úgysem lehet elkerülni.
Visszajelzésekből én azt vettem le: annakidején nem is elsősorban maga a darab volt a siker oka, hanem azok a poénok, amelyeket Puskás Tivadar, Egyed Attila és társak beletettek…
Nagyon sokszor játszották, és így időről időre új ötletek, új poénok ütötték fel a fejüket. Több néző egy idő után már kifejezetten azért nézte meg újra és újra, hogy lássa, miként változik a darab, és a színészek milyen új viccel spékelik meg. Remélem, mi legalább fele annyi ideig játszani fogjuk, mint ők.
A megújulást illetően például úgy, mint mikor a Három tenor játszik rendre telt ház és részben visszatérő közönség előtt: a repertoárotok és az összekötő szövegetek időnkénti megújulására van szükség?
Valóban. Szerintem számunkra sokkal hamarabb unalmassá válik egy-egy dal, mint a nézőknek. Próbálunk odafigyelni, hogy bővüljön a repertoár. Általában a VIDOR Kertben tartott koncert szokott a választópont lenni, arra nagyon sok új dalt szoktunk hozni, de azért egy-egy újdonságot szinte minden fellépésre viszünk. Kivéve, amelyikre nem. (nevet).
Már majdnem vége ennek az évadnak. Mennyire volt számodra fárasztó, nehéz vagy örömteli?
Akadt több, ha nem is üresjáratom, de olyan időszakom, amikor csak játszottam. De közben a Lázár Ervin Program keretében az Arany-metszéssel megyeszerte sok előadást tartottunk iskolákban. Komoly feladat volt, nagyon megterhelő, de nem szélsőségesen szétcincáló. Ami az évadot illeti, elbírtam volna még több komolyságot és mélységet magamnak, de elfogadom, hogy mivel elég sok negatív dolog van a világban – hogy finoman fogalmazzak –, ezeket kötelességünk ellensúlyozni vígjátékokkal és musicalekkel.
A Delilában és a Teljesen idegenekben feleségeddel, Kosik Anitával együtt szerepeltek. Szereted, ha így történik?
Igen, szeretem, bár vannak dolgok, amelyeket nem a legjobb megélni együtt még színpadon sem. Ugyanakkor hitelesen kell megmutatni az általunk játszott emberek tragédiáját, érzelmi vívódásait. A szerepeket azonban nem lehet előadás után rögtön, a jelmezzel együtt letenni… Inkább előadás után még kisétáljuk a maradékot…
A Delilában Kosik Anitával
Jobb szerelmespárt játszani!
Igen, de ritkán fordul elő, amikor minden szép és jó.
Bár a következő évad bemutatói még nem publikusak, annyit talán elárulhatsz, a magad oldaláról milyennek látod?
Állnak előttem kihívások, mégpedig több típusú, s nem feltétlenül csak szakmai kihívások. Ezt azonban majd egy következő beszélgetésben fejteném ki…
Fotók: A Móricz Zsigmond Színház archívumából
