A Zala megyei Sármellék szülötte a nagyatádi kórházban látta meg a napvilágot, az 1.800 lelkes településről járt be a keszthelyi Vajda János Gimnáziumba, majd a fővárosi Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnáziumban ismerkedett a színészmesterség alapjaival. Kováts Dénes interjúja.

Az a típus voltál, aki már óvodás korában színészkedett, vagy később jött az ötlet, hogy ezt a pályát választod?
Mindig nagyon szerettem szórakoztatni az embereket, de az inkább bohóckodás volt, ami persze gyerekként nagyon jó dolog. A Vajdában matematika szakra jártam, de idővel
megvilágosodtam: nem lesz belőlem sem mérnök, sem közgazdász, sem számviteles, amihez a matematika kell. Arra azonban jó volt, hogy gondolkodásra késztetett a tantárgy, nagyon szerettem azt az iskolát. Végül a színművészeti egyetemre felvételiztem, de akkor még szinte semmit nem tudtam erről a pályáról, csak megtanultam az anyagokat. Elsőre nem vettek fel.

Matematika tagozatosként színészi pálya? Éles fordulat.
Tanakodtunk édesanyámmal, mihez kellene kezdeni. Igazából – azt hiszem – az ő ötlete volt, nekem evés közben jött meg az étvágyam. A felvételin inkább csak kipróbáltam, hogy milyen, tetszett az élmény. A sikertelen felvételit követően elmentem a Nemes Nagyba, ahol nagyon megszerettem a színészetet. Ott kaptam meg a szakmai alapokat, hiszen nagyjából szűz voltam ezen a területen, nem tudtam, mi az a drámaelmélet, mi az a táncóra, de felszívtam magam. Egy évvel később jelentkezem a Színművészeti Egyetemre és Kaposvárra is, előbbiben azt hiszem, a második rostán estem ki, Kaposvárra felvettek. Akkor mozgásszínház jellegű osztály indult Uray Péter vezetésével, amiről azt sem nagyon tudtam, mit jelent, a többiek és a tanáraim mondták, hogy valószínűleg jó lesz nekem. Már a felvételin éreztem, hogy ez valami olyan, amit szeretni fogok. Menet közben alakult ki, mi is tartozik a mozgásszínház fogalmához.

Nyíregyházán is ismert osztálytársad volt Horváth Julianna, Kónya Merlin Renáta és a most is társulati tag Szabó Nikolett. Milyen volt számodra az egyetem?
Nagyon jó volt, a közösség is, ez a specializáció kifejezetten tetszett. Sok mozgás óránk volt, külön tárgyként szerepelt a mozgásszínházi mesterség, ami persze nem annyira ufó dolog, mint ahogyan hangzik. Arról szól, az ember miként tudja használni a testét, amennyiben nem stilizált táncszínházat, hanem a mozgásból, a fizikalitásból kiinduló színművészetet csinálunk. Ami Péter módszerben szerintem nagyon jó volt, hogy nem gondolta azt, hogy az egész univerzumot neki kellene betöltenie, inkább sok vendégtanárt hívott. Mindemellett nagyon jól néztünk ki a sok terhelés miatt, mondhatni, nem voltunk túlsúlyosak, hanem izmosak. Kicsit nosztalgikusan szemlélem az akkori fotókat, jelenleg sokat kellene dolgozni ugyanazért a testért és kondícióért – akkor az volt az alap.

Mi következett az egyetem elvégzése után?
Kecskeméten töltöttem rövid egyetemi gyakorlati időt, az ötödéves gyakorlatra már a Nemzeti Színházba mentem, majd ott maradtam két évadon át. Utána következett négy év a Radnótiban.

Miért váltottál?
A Nemzetiben egy idő után azt éreztem – de nem nagyképűségből, inkább a tapasztalatszerzés szempontjából – hogy azt a stílust kiismertem, amennyit én abból el tudtam szívni, megtörtént. Számomra mindig nagyon fontos szempont volt, mi az, amiben fejlődni is tudok. Van bennem egyfajta önzőség, hogy kapjak is valamit, legyen inputja a próbafolyamatoknak. Évi két bemutatóm volt, mindegyik Vidnyánszky Attilával. Attól függetlenül, hogy más színdarabot játszottunk, a nyelvezete, stílusa viszont mindig ugyanaz volt, így már ismertem a ritmikáját, és nem akartam, hogy rutinná váljon. Megszólalt bennem a vészcsengő. Emlékszem, feküdtem hanyatt az ágyamban, s kimondtam hangosan: szerintem elmegyek. Ez évad végén történt, akkor már nem lehetett. Kitaláltam, hogy a kiírt évadot még lejárom, közben másik munka után nézek. A Radnótiban pont üresedés volt, és meg tudtam Vidnyánszkyval beszélni, hogy átmegyek oda. Nem volt semmiféle konfliktusunk, de szakmailag mást is ki akartam próbálni. Mondtam neki, hogy a Radnóti egy kicsi színház, nagyon jó színészekkel, akik merőben mást csinálnak, mint itt a Nemzetiben, és nagyon szeretnék ebből is tanulni, amennyit lehet. Attila azt felelte, megérti, szerinte jó utazás lesz.

Nagy Márk

Hogyan sikerült a radnótis élet? Megfelelő feladatokat kaptál?
Talán az elején egyet-kettőt, utána nem annyira. A kollégáimat nagyon szerettem, kifejezetten sokat lehetett tőlük tanulni. Az elején játszottam a Gina című darabban, igazán kedvemre való volt; megkaptam a Don Carlos címszerepét, utána viszont lejtmenetbe kerültem. Még egy jó feladatot várt – véletlenül hullott az ölembe – az Ikrek havában, én voltam a kölyök Radnóti Miklós. Nagyon szerettük ezt az előadást, a mai napig megy, ha nem is túl gyakran. Más kiemelkedő szerep nem talált meg. Már gondolkoztam azon, hogy szakítani kellene, de túlzottan kötődtem a csapathoz, ugyanakkor nem éreztem már jól magam. Végül lekerült rólam a teher, ők küldtek el, ami nyilván nem esett jól, de könnyebbséget jelentett, hogy nem nekem kellett felmondanom.

A budapesti színészből hogyan lett nyíregyházi?
Munka után kellett nézni. De – őszintén szólva – a négy év alatt nagyon elkényelmesedtem, nem igazán tudtam, hogyan kell. A színház adott volt, emellett szinte maguktól jöttek felkérések filmes castingokra, ahová hívják az embert. Igyekeztem kitanulni, hogyan kell kezdeményezőnek lenni, elküldözgettem az önéletrajzomat ide-oda-amoda. Érdekes módon Nyíregyházára nem, mert tudtam, itt nagyon sok a fiatal, s úgy voltam vele, hogy ide úgysem hívnak. Nagy szerencsém volt, hogy Horváth Illés akkoriban rendezett a Tháliában, a radnótis srácokkal átmentünk a premier bulijukra. Illéssel beszélgettünk arról, hogy munkakeresésben vagyok, megkérdezte, miért nem hívtam? Azt feleltem: mert tele vagy fiatal színésszel. Kiderült, most kellene egy, és Illés felajánlotta a lehetőséget. Nem számítottam rá, de három nap múlva felhívott, hogy ő komolyan gondolta. Vettem egy levegőt és igent mondtam.

Nem zavart, hogy messzebb kerülsz Budapesttől, Sármelléktől pedig még inkább?
Egyáltalán nem. Alig járok haza, inkább édesanyám szokott jönni hozzám.

Szerepeltél filmekben is, erre nem lehetett alapozni?
Nem oly gyakori a filmes felkérés, hogy meg tudnék élni belőle. A másik dolog, ami nekem fontos, és a színház mellett szól, hogy számomra sokat jelent, ha van egy csapat, ezért is szeretem a színházat.

Melyik tetszik jobban, a színpad világa, vagy a film?
Amikor, ahol vagyok, az. A film – furcsa ezt mondani – szerintem nagyon sok szempontból erőnléti műfaj, fejben nagyon ott kell ott lenni, hogy az ember olykor rengeteg várakozás után a kellő időben vállalhatót tudjon nyújtani. Meg kell tanulni a filmezés fortélyait. Ezzel szemben a színház számomra ösztönösebb műfaj, ott bepróbáljuk a dolgokat, kijönnek az emberből új és jó dolgok, a próbafolyamat során keresgélünk, vakvágányokra lépünk, mindezek eredményeként a folyamat összehozza a csapatot. A filmkészítéskor inkább futó kapcsolatokról beszélhetünk, hiszen az ritka, hogy egyben akár 30 napot forgatunk a stábbal. Ez inkább a nagyjátékfilmek főszereplőire, vagy a sorozatok állandó karaktereire igaz, tehát kiváltságos szerencse. Persze tanulás és fizetéskiegészítés szempontjából remek kaland és lehetőség a filmezés.

Bádogemberként az Oz, a nagy varázslóban

Belekóstoltál a rendezésbe is. Jómagam például kíváncsi lennék az 152 lépés című monodrámára, különleges darab lehet. Írója és rendezője voltál, Karácsony Gergely az írótársad és a főszereplő. Vágyad volt a rendezés, vagy „csupán” megtalált?
Volt mindig ilyen vágyam. Eleinte csak jeleneteket rendeztem, majd még egyetemistaként az Arturo Ui volt az első. Mészáros Martinnal állítottuk össze a szövegkönyvet – kettőnk szerelemprojektje volt – Zsótér Sándor és Ungár Júlia tanárnő fordítása alapján, ami érthetőbb, mint a korábbi. Elhatároztuk, hogy szerzünk hozzá csapatot, megpróbáltuk a lehető legkevesebb szereplőre redukálni. Szerencsére örömmel csatlakoztak hozzánk. Martinnal megegyeztünk: egyikünk rendezi, másikunk a főszereplő. Ő javasolta, rendezzem én. Szerintem jól jártunk ezzel a felállással. Az Arturoé nagyon nagy szerep, általában nem 20 éves fiatalember szokta játszani, miként rendezni sem. De volt türelmünk egymáshoz, mert tudtuk, hogy meg kell, meg akarjuk csinálni.

A Kamarazov fivérek?
Azt megrendelték. Olyan mű kellett, aminek nincsen jogdíja. Szegény Dosztojevszkijnek nincs! Átírtad?

Igen, de mentségemre szóljon, hogy nagyon szeretem azt a történetet, bár őszintén szólva a regényadaptációkkal mindig baj van. Ezért is bocsátottam előre, hogy bár a színpadi mű jó élmény tud lenni, van köze a regényhez, de nem pótolja a könyv elolvasását. Inkább csak annak a kóstolója. A színpadon meg tudunk jeleníteni belőle olyan részeket is, amelyeket Dosztojevszkij nem párbeszédben, hanem elbeszélő módban írt. Így egyrészt talán átélhetőbb, másrészt további aspektusai is megismerhetők.

Szeretted?
Szerettem, nagyon. Karácsony Gergő volt a főszereplő, igazából az alkotás folyamata közben barátkoztunk össze elválaszthatatlanul, remek munka volt. Null pénzből, alternatív színház módjára. Keveset tudott menni, de jól éreztük magunkat.

Hogyan jött a 152 lépés?
Szerettünk együtt dolgozni. Gergő Cserhalmi György osztályába járt, aki kiadta nekik – talán negyedéven –, hogy csináljanak monodrámát. Itt az a lényeg, hogy nem a sikert kell hajszolni, hanem, hogy találd fel magad egyedül. Később lazult a feladat, lehetett két- vagy háromszereplős előadást is alkotni. Az ő osztályának egy része összeszívódott ezekbe a produkciókba. Végül két monodráma készült, az egyiket Gyuri rendezte Eszterházy Péter művéből Tizenhét hattyúk címmel, Csokonai Lili szerepében Péteri Lillával. Ugyancsak Cserhalmi rendezte volna a másik darabot, Merle Mesterségem a halál című művéből, Gergő főszereplésével. De Gyuri rájött, a két előadás rendezése egyszerre nem megy, mert az egyik a másik rovására valósulhatna csak meg, így megemlítette Gergőnek: mi volna, ha lepasszolná nekem az ő darabjának a rendezését.

Ez nagyon pozitív dolog, elismerés számodra, ugye?
Természetesen. Jóban vagyunk Cserhalmival, már a Karamazovra is ő engedte el a tanítványait. Gergő készített is egy dramatizált anyagot a Mesterségem a halálból. Időközben bevillant nekünk, hogy új kiadásban megjelentették Rudolf Höss, Auschwitz lágerparancsnokának az emlékiratait, amit a lengyelországi börtönben írt. Kitaláltuk, hogy megvesszük a könyvet, és inkább abból írnánk meg a monodrámát. Ez lett a 152 lépés Auschwitz felé. 2019-ben mutattuk be, s bár többek között a Covid is átgázolt rajtunk, azóta is megy, idén a Győri Nemzeti Színházban és a Karinthy Színházban látható. Gergő a Karinthy színművésze, de Győrben is volt társulati tag, vendégként továbbra is fellép ott, győri kötődésű.

Az első félévben három színdarabban láthatunk a Móricz Zsigmond Színházban: Az Oz, a nagy varázslóban te vagy a Bádogember; A padlásban Meglökő, a néma, óriás szellem; szerepet kapsz a Pacsirtában is. Jövő év elején az Alul semmiben Buddy Walsh, férfi sztirptíztáncosként mutathatod meg magad; beugróként az Oscarban is láthatunk.
Igen, utóbbiban a végén, címszereplőként kb. 20 másodpercet töltök a színpadon… Jól érzem magam Nyíregyházán, bár okozott némi izgalmat, hogy zenés-táncos és gyerekdarabokban nem játszottam korábban, inkább csak vérdrámákban.

Ehhez képest igazán jó Bádogember és Meglökő voltál...
Nagyon megemelte a lelkem, hogy részese lehetek ilyen előadásoknak, lehet kicsit fantáziálni, ötleteket hozni, kipróbálgatni dolgokat, és önfeledten táncolni. Nekem ez most lelkileg nagyon sokat jelent. A padlást nagyon szeretem – margarinból van a lelkem, ha Hapci Benő megfázik, én sírok – ezért is megható élmény a mese-musical. Mindig szívesen táncoltam volna musicalben, de soha nem voltam olyan színházban, ahol ezt lehetővé tették volna.

Pillanatkép A padlás c. előadásból. Balról: Gulyás Attila, Szabó Nikolett, Nagy Márk, Horváth Viktor

Meglökő, az óriás tényleg néma szerep?
Igen. Az a története, hogy neki kellett volna kivégeznie azt a gyereket (a Kölyköt, akit Szabó Nikolett alakít), aki először mondta ki, hogy a király meztelen. De nem végezte ki, inkább megszöktek, de elkapták és megölték őket. Szellemként azután szinte összenőttek.

Ezek szerint nem is énekelsz a musicalben?
Nem! Csak táncolok. Néha ugyan magamban énekelgetek, de a nézők előtt nem lehet.

Műfajilag eléggé változatos szerepeket kapsz Nyíregyházán. Van kedvenced?
Nézőként nagyon kedvelem a krimi jellegű darabokat, de soha életemben nem játszottam ilyenben. Talán meg is lennék lőve, hogyan kell, hogy valamelyest realista, mégis nagyon jó ritmusú, izgalmas és humoros is legyen. Ezért is foglalkoztat. Színészként az az igazi, ha változatos műfajú előadásokban és szerepekben léphetek színpadra.

Karsai Dániel életéről és betegségéről készült egy színdarab Szenteczki Zita rendezésében Egy tökéletes nap címmel, nagyon szeretem. Dani öccsét, Pétert alakítom benne, aki szintén médiaszemélyiség lett, nyilván a bátyja sorsának köszönhetően. Nagyon komoly dráma, de érdekes módon megtalálható benne az öröm is a két nagyon tökös fiútestvér révén. Azokat a műfajokat szeretem igazán, amelyek emberi kapcsolatokról szólnak. A padlásban is kedvemre való a Kölyök és Meglökő szépen kibontható viszonya.

Az egy tökéletes nap c. előadásban (Nagy Márk archívumából)

Öt-tíz év múlva hol tart majd Nagy Márk, mint színész és rendező?
Remélem, szakmailag nem leszek kiégett, és ami a legfontosabb, hogy megtaláljam a munkámban a kellő öröm-mennyiséget, érezzem azt a kiváltságos helyzetet, hogy abból élek, amit szeretek csinálni. Ez nagyon fontos része a szakmámnak és az életemnek. Vannak ötleteim, amiket szeretnék megvalósítani. Megírtam például nagymamám élettörténeteit, amelyeket gyermekkorunktól mesélt nekünk. Elég hullámzó élete volt, megrázó élményekkel, mint például a hortobágyi kényszermunkatáborban töltött időszak. Néhány éve arra jöttünk rá az unokatestvéremmel, hogy ha a mama már nem lesz – nem szeretnénk, és reméljük inkább utóbb, mint előbb utóbb – akkor nem mesél tovább. Az unokatestvérem vetette fel, hogy írjam meg a történeteit. Az egyik nyáron három hétre leköltöztem hozzá és meséltettem. Ebből született meg az alapanyag, negyvenpár oldalas novella-féle, (bár előfordulhat, hogy szakmailag nem tekinthető szépirodalomnak.) Mindig felolvastam neki az elkészült fejezetet, s ő, ha kellett, kijavított, kiegészített. Aki eddig megismerte az írásomat, nagyon szerette, megható számukra az igaz történet. Dédelgetett vágyam, hogy egyszer színpadra állíthassam a mamám történeteit!

Bár a színművészeknek nincs túl sok szabad ideje, ami van, te mivel töltöd legszívesebben?
Ha hosszabb adódik, akkor nagyon szeretek kirándulni – minden formája kedvemre való: olykor egyedül, máskor kisebb-nagyobb társasággal –, étterembe járni is. A napközbeni szabadidőmet egészen szigorúan beosztom, most éppen egy perzsa néptáncot igyekszem megtanulni.

Kíváncsiságból?
Igen. Fejleszt, érdekes is, nagyon sok mindent tanul belőle az ember. Valószínűleg soha nem fogok perzsa tánccal fellépni – inkább a hölgyek szoktak –, másrészt meg azon a szinten nem leszek belőle, hogy bátran megtehessem. De amit a tanulás folyamata ad, azok fontosak. Törekszem arra, hogy új és új dolgokat ismerjek meg.

Keresed a kuriózumokat?
Igen. Nagyon szeretem a magyar táncokat és másféléket is.

Táncos fiú vagy?
Igen. A nyaram például a délszláv körtáncok megtanulásával telt. Jó érzés, ha felcsendül egy zene, azt az ember ismeri, s azt is tudja, hogyan, mit kell/lehet táncolni rá.

Fotók: a Móricz Zsigmond Színház archívumából