Visszatérő fellépő a VIDOR Fesztiválon is, az idén a Turay Ida Színház társulatával a Mindenki engem akar című előadásban láthatjuk komédiázni, a Játékszínnel pedig a Hölgyválaszban lép fel. Kováts Dénes interjúja.

Egy fényképen láttam, hogy kutyatulajdonos. Mivel én is, nem hagyhatom ki a kérdést: fontos társ az életében?
Korábban nem tudtam mennyire fontos, mert belvárosi gyerek vagyok, s éppen a kutya érdekében nem tartottam, ahhoz túl sok volt az elfoglaltságom. Mióta kiköltöztem a külvárosba, kertes házba, azóta van, és nagyon a szívemhez nőtt a saját kutya.

Színház, film, szinkron. Más-más színészi műfaj, Ön mindegyikben otthon van. Tud-e különbséget tenni, melyiket szereti legjobban?
Nem! Nem, mert mindegyik más. Ez olyan, mint amikor az ember kimegy a piacra, és akar venni gyümölcsöt, de nem tudja azt mondani, hogy az alma a jobb vagy a körte, finom mind a kettő. A színház, a film és a szinkron is hozzátartozik a szakmámhoz, úgyhogy mindegyiket szeretem és csinálom.

Melyik áll közelebb Önhöz?
Miután a fő profilom a színház, úgyhogy az.

Nemcsak színész, hanem rendez is. Honnan a késztetés?
Botcsinálta dolog, tehát nem előre megfontolt szándék vezetett, hanem egyszer csak így alakult. Tanársegéd voltam a Színművészeti Egyetemen, és ott össze kellett hozni az osztállyal egy előadást. Innentől datálódik, mert ez vizsgaelőadás annyira jól sikerült, hogy azóta három színház is megvette díszletestől – amit szintén én terveztem – és játszotta évekig. Ha tetszik a felkérés, szívesen vállalom.

Azt tapasztalom, hogy előbb vagy utóbb, de mind több színművész vállal rendezői feladatot. Vajon ha színészből lesz valaki rendező, az előny?
Ez a természetesebb útja a dolognak. Tehát a természetellenesebb út – mondanám –, inkább az, hogy a rendezőket külön képzik. A színészek szempontjából – tehát akiket rendeznek – mindenképpen előny, így hallom a többiektől, és magam is ezt vallom, hogy jobb.

A színészi gyakorlattal könnyebb a színészvezetés is?
Abszolút. Az ember nem kér olyat, amit nem tudna megcsinálni. Ez azért fontos megfogalmazás, mert a belső tapasztalatból fakad.

Nem tudom, szívesen beszél-e róla, vagy sem, így akár passzolhatja is a választ. Szerednyey Bélát évtizedeken át szoros kapocs kötötte a Madách Színházhoz. Aztán jött egy – talán mondhatom így – keserű búcsú 2022-ben.
Lassan érett meg, nem hirtelen váltás volt. Közrejátszott a pandémia, ami alatt a színház tulajdonképpen elengedte nemcsak az én, hanem sokunk kezét, teljesen méltatlanul. Közrejátszott benne az is, hogy egyműfajú színház lett az addig sokműfajú színházból. Szembesülni kellett azzal, hogy az a műfaj, amit a Madách képvisel, az most már jó-e nekem vagy sem. Egy bizonyos kor után ugyanis a musicaljátszás, egyáltalán a musicalekben való szereplés eltűnik az életünkből, mert – nagyon ritka kivétellel – a szerzők nem írnak hasznos és jó szerepeket idősebb színészeknek. Benne lehet lenni természetesen mindegyikben, általában öt-hat mondatos megszólalásokkal, de a musical elsősorban a fiatal színészek műfaja. Szembesülni kellett tehát azzal, hogy eltelt az évek. Kétségtelem, nagyon sokat köszönhetek magának a műfajnak, hiszen sokat műveltem, dacára annak, hogy nincsen sem csengő tenorom, sem baritonom. De olyan szerepeket játszottam el a nagy, klasszikus musical irodalomból, amelyeket nyugaton is jó színészek játszanak, és nem énekesek. Igazából ezek miatt nem volt nagy keserűség, tudomásul kell venni, hogy idáig jutottunk. Végülis nem én mentem el a Madách Színháztól, hanem a Madách Színház ment el tőlem.

Értem és megértem. Most a Turay Ida Színház tagja?
Jelenleg sehol nem vagyok társulati tag, és szerintem ez már így is marad. De öt színházban lépek fel vendégként. Nem szeretném magam lekötni sehová, inkább meghagyni ezt a szabadságot, mert ebben az életkoromban én már nem akarok leköltözni sehová. De nagyon jól érzem magam a Turayban, miként a Játékszínben vagy a József Attila Színházban is, a most induló Erkel Színházban pedig valószínűleg két produkcióban is részt fogok venni. Ez a bizonyos szabadúszás az, ami jelenleg nyugdíjasként engem éltet.

Epres Attila fogalmazott úgy a vele készült interjúmban: már megengedheti magának, hogy válogasson a szerepek közül, és csak olyanra mond igent, amit szívesen játszik. Önre is igaz lehet ez a hozzáállás?
Azt szeretném rendezni, amit szívesen rendeznék, és azt szeretném játszani, amit szívesen játszanék. Muszáj a biciklit egy kicsit lassabban tekerni, mert már nem megy olyan gyorsan, mint régen.

Bőven vannak nyíregyházi kötődései, gyakori résztvevője a VIDOR Fesztiválnak is.
A Madách Színháznak nagyban köszönhető, hogy több évtizede színpadra léphetek Nyíregyházán. A musicalek révén kerültem kapcsolatba a Mandala Dalszínházzal, ők többször hívtak fellépni a Madáchban játszott szerepemmel, s a mandalások voltak a játszótársaim. Ők szervezték le nagyon régen, a mostani Rózsakert Szabadtéri Színpad elődjében a Macskák előadást, ami nagy sikert aratott. Folyamatosan jártam Nyíregyházára Józsefet énekelni a József és a színes, szélesvásznú álomkabát című musicalben. Majd minden nyáron ott vagyok valamelyik színház társulatával a VIDOR Fesztiválon is.

A díjak is megtalálják: „A Legjobb átváltozó művésznek” járót például Nagy Sándorral és Magyar Attilával közösen kapták meg az Agyeldobásban nyújtott alakításaikért, a Ne most drágám rendezéséért pedig tavaly Capitano díjat kapott.
Ezeknek mind nagyon örültem – de van még hely a kirakatban…

Következő mondatot olvastam a Mindenki engem akar beharangozásánál: „Mi pedig újra ámulhatunk Szerednyey Béla színészi játékán, aki hihetetlen humorával csodát tesz a színpadon.” A vígjáték, a humor fontos az Ön számára?
Természetesen. Az ember oda megy, ahová viszik. Tehát – megfordítom a zöldséges pultot –én vagyok az alma, a narancs és a körte. Én hála istennek azt tudom mondani, otthon éreztem már magam drámában, musicalben és vígjátékban is. A vígjátékot mindenki könnyű műfajnak hívja, pedig szerintem az egyik legnehezebb. Az a jobb benne a többihez képest, hogy a visszajelzés azonnal megtörténik: ha az ember mond egy poént, egy viccet, azt jellemzően nevetés és taps kíséri. Míg egy komolyabb színdarabra csak a legvégén jön a visszajelzés, a taps, a siker. A visszajelzés begyújtja a rakétákat. Minden műfajban és mindenhol.

Ön egy népszerű művészt alakít a Mindenki engem akar című darabban. A hétköznapokban hogyan viseli a népszerűséget?
Mostanában már kicsit megkopott a dolog. De nagyon jól viselem, miként a hiányát is megnyugvással és örömmel. A fiatalabb korosztály talán azt sem tudja, kicsoda Szerednyey Béla. Ez persze nem sértettséget vált ki belőlem, hanem nyugalmat.

Vannak a sztárságai átkai, árnyoldalai is.
Ezt tudjuk, de lehet gyakorolni. Én megpróbáltam – és azt hiszem sikerrel – nem felülni erre a celebnek nevezett lóra. Nem az ízlésemnek megfelelő, nem is nagyon vállalok kifejezetten celebritáshoz fűződő dolgokat. Inkább arra szeretek menni, amihez van tudásom.

Nincs barátságban a bulvár médiával, mert nincs igénye rá?
Nekem nincs igényem rá, nekik van igényük, nyilvánvalóan. Én megpróbálom ezeket szelektálni, és úgy utasítani vissza, illetve fogadni el, ami az én ízlésemnek megfelel.

A kitárulkozást semmilyen szempontból nem tartom jónak. Nem lubickolok egyik közösségi média vizében sem, nem gyártok tik-tok videókat, kerülöm a facebookot és az Instagramot is. Így persze azt mondhatják rólam, hogy nem is létezem, de nekem ez így jó.

Akik színházba járnak, tudják ki Szerednyey Béla.
Úgy legyen!

Mindenki engem akar – jöjjön a marketing része. Mit várhatunk ettől az előadástól, miért nézzük meg?
Noël Coward írta, aki fantasztikus életművet tudhat magáénak, s ez a merész vígjátéka a nyolcvanas évektől kezdve folyamatosan ott van London és New York legfontosabb színházaiban. Igazi, lélekre ható színdarabokat írt. A Mindenki engem akar tulajdonképpen erről szól, amiről beszélgetünk, hogy a színész élete a magánélettel hogyan vegyül, vagy nem vegyül, s mindennek mik a hátulütői. Barátok, szerelmek és rajongók, számító ál-celebek nyüzsögnek körülötte és igyekeznek kisajátítani maguknak. Nyílnak és csapódnak az ajtók, egymásnak adják a kilincset a különböző figurák. Igazi cirkusz alakul ki körülötte. Ezeket boncolgatja a vígjáték, és ez nagyon érdekes tud lenni. No és természetesen nagyon mulatságos.

Azaz nem szimplán nevettet, hanem gondolkodásra is késztet?
Igen. Persze amikor az ember királyt játszik, figyel arra, hogy messze nem ő a király. Itt is úgy van, bizonyos dolgokat takargat mindenki, de ahogy Moliérenél, itt is kiderülnek a visszásságok. Nem a saját életünkből merítettünk, hiszen Magyarországon nem jellemző tudomásom szerint az a fajta színész-lét, hogy több embert, mint udvartartást foglalkoztat maga körül. Főként az Egyesült Államokban ez normális: van ügynöke, producerre, szakácsa, bejárónője, sofőrje, sőt testőre, akik a színésztől kapja a fizetésüket. Láthattuk, hogy például Jennifer Lopez milyen kísérettel érkezett Magyarországra. Úgyhogy én eljátszom, ami írva van, és megpróbálom magam beleélni, hogy milyen lehet az, ha egy színész ki van szolgáltatva az őt segítő illetve gátló tényezőknek – vagy éppen nincsen.

El tudná képzelni, hogy udvartartása legyen?
Sosem tartottam szükségesnek. Manapság viszont már azt látom, hogy akadnak kollégák, akiknek vannak segítőik, talán bizonyos dolgokat levesznek a vállukról, megkönnyítik az életüket. De lehet, mégsem adja azt a szabadságot, amit szeretnék. Talán majd a következő életemben…

Fotók: a Turay Ida Színház archívumából